Állatok és növények tárháza
Állatok és növények világa
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Ponty
 |
||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 |
||||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||
Sebezhető       |
||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||
A ponty (Cyprinus carpio) a sugarasúszójú csontos halak közé tartozó típusfaj, a pontyalakúak rendjének és a pontyfélék családjának névadója. Palearktikus elterjedésű halfaj. Eredeti őshazája Ázsia, valamint Európa keleti fele (Kelet-Európa és a Duna-medence), de tenyésztési céllal máshova is betelepítették, így ma már gyakorlatilag minden földrész édesvizeiben megtalálható. A mérsékelt égövi alföldi vidékek tavait és lassú vizű folyóit kedveli.
Elnevezései
A ponty szó eredete ismeretlen. A vadponty népi elnevezései: aranyhasú, babajkó, dunaponty, feketeponty, karcsúponty, nádiponty, nyurgaponty, pathal, potyka (= „pontyka”), pozsár, sodrófaponty. Az állat tudományos neve a görög küprinosz (latinosan cyprinus) és latin carpio szavak összetétele (mindkettő jelentése „ponty”).
Megjelenés
Színezetéről általánosan elmondható, hogy háta zöldes vagy barna, a has irányában világosodó, oldalt sárga, hasa fehér. Szája körül 2 pár bajuszszálat visel, az egyiket a felső ajakon, a másikat a szájszegletben. Szájának bőrredői teleszkópszerűen kinyújthatóak, ami az állat táplálkozását segíti a fenéken lévő táplálék felszedegetésekor. Uszonyaik közül a háti-, mell- és a farokalatti úszók első sugarai megvastagodtak, kemények, hátsó felületük fogazott.
Az európai ponty leggyakoribb vad változata, a közönséges tőponty kifejlett példánya eléri az 1 méter hosszúságot és 15–20 kg tömeget. A tőpontyból kitenyésztett nemes ponty jellegzetessége, hogy a háta többnyire magasan ívelt. A vad fajtákkal azonos a hosszúsága, a súlya viszont azokénak majdnem a kétszerese. Bőrén változó mennyiségű pikkelyt visel. A legkevésbé pikkelyezett a legismertebb fajta, a tükrös ponty vagy tükörponty, valamint a szinte teljesen pikkely nélküli bőrponty. Azonban hát-, farok- és hasalatti úszóiknál még ezek a formák is viselnek pikkelyeket.
Életmód
A ponty életmódjára (és rendszerint a többi pontyfélére is) az állandóan vándorló, folyamatos táplálékkereső életmód a legjellemzőbb. Jelenlétére nádasoknál a nádszálak lökésszerű mozgásaiból, nyílt vizeken a vízfelszínen megjelenő buboréksorból (túrás) következtethetünk. Kedveli a vízinövények fiatal hajtásait, az árvaszúnyog-lárvákat, víziászkákat, evezőlábú rákokat, de gazdaságokban a legkülönbözőbb növényi táplálékokra is rászoktatható. Elsősorban a jól felmelegedő, iszapos aljzatú, álló és lassan folyó vizeket kedveli. Jól alkalmazkodik a nagy egyedszámhoz, a hőmérséklet- illetve oxigéntartalombeli ingadozásokhoz, vízszennyezésekre nem érzékeny, szennyvíztisztítók utolsó fokozatában tenyészteni is lehet. A folyók erősen szennyezett szakaszain is megél, de magas zsírtartalmú szöveteiben számos toxikus anyagot halmozhat fel.
Elterjedés
Európában a közönséges tőponty, Ázsiában a közép-ázsiai, kínai és délkelet-ázsiai vadponty a legészakibb területek kivételével mindenfelé általánosan elterjedt. Európa nyugati és északi országaiba a tőpontyot az eredeti dunai élőhelyéről telepítették be az elmúlt évszázadokban. A nemes pontyot mára azokra a földrészekre is betelepítették, ahol a ponty nem volt őshonos, így az amerikai földrészre, Afrikába és Ausztráliába.
Kárpát-medence
Az európai ponty a Duna és mellékfolyói egyik őshonos halfaja. A Kárpát-medence vizeiben a legnagyobb gazdasági jelentőségű halfaj és a legfőbb horgászhal. (Magyarországon a horgászok mintegy 80-85%-a pontyhorgász.)[1] Maximális mérete a régióban kb. 25–30 kg, hossza 1,2 méter.
A régióban a ponty három fő alakváltozata fordul elő, a tőponty vagy vadponty két típusa, valamint a nemesített ponty.
A nyurga ponty vagy magyar vadponty (Cyprinus carpio carpio morpha hungaricus) a Kárpát-medence vizeinek ősi vadon élő pontytípusa, amely csak itt fordul elő. Teste orsó alakú, megnyúlt, háta a tenyésztett változatokénál jóval alacsonyabb, aranyos pikkelyzetű, uszonyai vörösek. A nyurga ponty a veszélyeztetett állatfajták közé tartozik, a 20. században csaknem teljesen kipusztult. Változatai: tiszai nyurga ponty, geleji nyurga ponty, tatai acélos nyurgaponty stb.
A közönséges tőponty (Cyprinus carpio carpio morpha acuminatus) a Duna vízrendszerében a legelterjedtebb vadon élő forma. Pikkelyes, mérsékelten magas hátú tőponty. A természetes vizekben mára szintén megritkult. Változatai: balatoni sudár ponty, dunai vadponty, ráckevei dunai tőponty stb.
A tógazdasági mesterséges tenyészetekből kikerülő nemes ponty (Cyprinus carpio carpio morpha domestica) alkotja a régió jelenlegi pontyállományának közel 90%-át. Helyi fajtái igen sokféle megjelenésűek. Fajtaváltozatok: attalai tükrös ponty, biharugrai tükrös ponty, bikali tükrös ponty, dinnyési tükrösponty, szajoli tükrös ponty, hajdú T1 tükrös ponty, hajdú P1 pikkelyes ponty, hajdúszoboszlói tükrös ponty, hortobágyi tükrös ponty, hortobágyi pikkelyes ponty, varászlói tükrös ponty, mórichelyi tükrös ponty, nagyatádi tükrös ponty, szarvasi 215 tükrös ponty, szarvasi P34 pikkelyes ponty, P31 pikkelyes ponty, szegedi tükrös ponty, tatai aranysárga pikkelyes ponty, tatai palaszürke pikkelyes ponty, tatai hátpikkelyes tükrös ponty stb.
Hasznosítása
A ponty húsa igen kedvelt, jóízű, kissé szálkás. Az idősebb példányok azonban zsírosodásra hajlamosak.
Az első ismert pontytenyésztők az ókori rómaiak voltak, akik a halat a Duna vidékéről telepítették be Itáliába. Az ókori Ázsiában ezzel egyidőben a ponttyal közeli rokon aranyhal (Carassius auratus) háziállatként való tartása terjedt el.
A középkori Európában a ponty kedvelt böjti eledelnek számított. A keresztény szerzetesek számos országba elvitték, Nyugat- és Észak-Európa kolostoraiban pontyostavakat létesítettek. A 19. században tenyésztették ki az európai tógazdaságokban a mai nemes pontyot, amelyet 1877-ben Észak-Amerikában is meghonosítottak. Azóta világszerte számtalan fajtája alakult ki.
Akvakultúra
Napjainkban, elsősorban Ázsiában, az egyes alfajok keresztezésével hoznak létre az új gazdasági és díszpontyváltozatokat. Indonéziában tenyésztették ki a törpe tjikö fajtát, amely már 12–13 cm-es korában ivarérett. A díszpontyváltozatok tenyésztése Japánban a legfejlettebb, ahol az ősi kínai pontyot a délkelet-ázsiai és az európai alfajokkal keresztezve létrehozták a koi díszpontyot.
Csuka
| ka | ||||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 |
||||||||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||||||
Nem fenyegetett   |
||||||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||||||
| Esox lucius (Linnaeus, 1758) |
||||||||||||||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||
| Elterjedés | ||||||||||||||||||||||
 Élőhelye a Föld északi féltekén |
||||||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||||||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Csuka témájú médiaállományokat. |
A csuka (Esox lucius) a csontos halak (Osteichthyes) osztályának a csukaalakúak (Esociformes) rendjéhez, ezen belül a csukafélék (Esocidae) családjához tartozó faj. Több triviális nevet is használnak azonosítására, mint például a csukesz, a közcsuka, a mátyáscsuka (A Mátyás napján fogott példány), a bicska vagy bugyli csuka az egynyaras 18-19 centiméter hosszúságú példányokra.
A föld északi féltekének hideg és mérsékelt éghajlati övében minden kontinensen megtalálható jelentős gazdasági értéket képviselő halfaj. Természetes vizekben télen a jég alól is fogható, ezért egész évben friss halként fogyasztható.
Előfordulása
Európában, Oroszországban és Észak-Amerikában honos. Az Alpokban 1500 méterig felhatol. A Balti-tenger brakkvizeiben is él. Magyarország vizeiben is honos gyakori ragadozóhal.f [1]
Megjelenése
Teste hosszúkás, erőteljes, színe halvány ezüst-aranyostól az olajzöld alapon arany foltos változatokig terjedhet, finoman pikkelyezett, halványan csíkozott, erős hátúszója teste hátsó részén van. Feje testéhez képest igen nagy és szája kacsacsőrre emlékeztet. Nagy szájának kemény alsó állkapcsa túlér a felsőn, formája lapított és mélyen vágott. Szájában éles, erős és kúpos fogak helyezkednek el, több sorban, melyek elölről hátrafelé haladva egyre nagyobbak. A farok alatti úszójának hossza és magassága hasonló a hátúszójához. A testoldal alapszíne ezüstösen barna, olajzöld, sávokban rendezett esetleg márványos, változó élénkségű sárgás foltokkal.f [2]f [3]
A két ivar növekedésében jelentős eltérés tapasztalható a tejes testhossza maximum 100 centiméter, az ikrásé maximum 150 centiméter. Növekedési ütemük eltér és vízterülettől függően 8-9 éves korukra az ikrások 30-40 mm-rel nagyobbra nőnek a tejesektől.f [3]
Hasonló fajok
A csukafélék családjának legnagyobbra növő tagja és egyetlen képviselője Európában, így hozzá hasonlító halak itt nincsenek. A jellegzetes orrformája és a szem alá érő igen nagy szája jól megkülönbözteti őt, a vele együtt előforduló halfajoktól.f [1] Észak-Amerikában hasonlít rá a tőle nagyobbra növő muskellunge, de ennek más a színezete és a testén nincsenek pettyek.[4]
Életmódja
Télen nem vermel, így a csuka lékből is horgászható. Jól alkalmazkodik a környezetéhez mozdulatlanul beleolvad a környezetbe és így várja áldozatát. A környezetével szemben meglehetősen igénytelen, a hegyvidéki patakok kivételével szinte minden víztípusban megél. Nagyobb állományai a dús növényzetű, de nyílt vízzel is rendelkező tavakban, holtágakban alakulnak ki. A frissen feltöltött csatornák tavak benépesítésében úttörő szerepet játszik.f [1]
Kiválóan lát a vízben, hiszen a szeme rendkívül érzékeny. Tápláléka vegyes, szinte mindent megeszik, ami a vízben él és mozog. Főként a Cyprinidae halfajok lárváit fogyasztják válogatás nélkül, de növekedésével összhangban megeszi az apróhalat majd a nálánál kisebb méretű halakat. Ezeken kívül a fiatal vízi szárnyasokat, valamint rákot, békát, sőt nagyobb korában a kígyót és a vízbe merészkedő apróbb emlősállatokat is elkapja. Kedvence a szélhajtó küsz, amelyből jelentős mennyiséget képes elfogyasztani. Saját faját sem kíméli; a nagyobb csukák felfalják a kisebbeket, a szülők saját ivadékaikat, az egyívású kis csukák között pedig a növésben elmaradtak hamar az erőteljesebben fejlődő testvéreik étlapjára kerülnek. Ha úgy hozza a helyzet, a vízből kiugorva még a nagyobb rovarokra, például szitakötőkre, kérészekre is rárabol.f [3]
A felmelegedett vizekben nyáron bőséges táplálékhoz jut, az apróhalakat szívesen fogyasztja kedvére és növekedése ilyenkor gyors, ötnyaras korára elérheti az 5 – 8 kilogramm méretet is. Falánk ragadozó, áldozatára lesből, takarásból támad, a táplálékállat elragadása rendkívül gyors. Nem üldözi áldozatát, ha lesből az első mozdulatra elvétette azt hagyja elmenni. A megaragadott áldozatának a szájából, kissé hátra, befelé hajló fogai közül már gyakorlatilag nincs menekvés. A zsákmányhalat a farkánál kapja el, majd megforgatja a szájában és fej felől nyeli el. Gyomornedve olyan erős, hogy a lenyelt acélhorgot is képes elbontani, megemészteni.f [3] Érdekesség azonban, hogy a törpeharcsa nagyobb példányait azok úszóin lévő szúrós tüskéi miatt nem tudja elejteni, mert az akár felsebezheti a száját.
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Állatok és növények tárháza - © 2008 - 2025 - vadonban.hupont.hu